Cigányság kicsit másképp

„Az előítéletek azért születnek, mert nem ismerjük a kultúrájukat, fogalmunk sincs a szokásaikról. E nélkül borzasztó nehéz elfogadni őket. Ha sikerülne az ő más rugóra járó gondolataikat érthetőbbé tenni, talán elfogadhatóbbak lennének mások számára is.”

Kőszegi Edit

Nehéz fogást találni egy olyan témán, melyet már a cím alapján az emberek többsége - sajnos - rossz szájízzel olvas. Sokan megbélyegzik a cigányokat a hallottak alapján, és felületesen csak azt veszik észre, ami idegen szemmel nem a legelőnyösebb része ennek a kultúrának. De ha kicsit mélyebbre ásunk a cigány szokásokban, zenében, táncban, irodalomban, akkor rájövünk, hogy az előítéletek nem állják meg a helyüket. Írásom nem kutatómunka eredménye, nem is szociológiai tudományos cikk, hanem egy saját tapasztalataimon alapuló bevezető a cigány kultúrába.

Jómagam anyai ágról egy tősgyökeres muzsikus cigány családból származom. Az én családom nem tartja pedánsan a szokásokat, hagyományokat, de úgy gondolom, nem is ezt teszi az embert azzá, ami. Családunkban mindig is a zene került előtérbe. A legtöbb cigány családban a zene nélkülözhetetlen elem, hisz ad egyfajta identitástudatot. Megannyi tehetséges és világhírű cigányzenészt tudhat magáénak Magyarország, például Oláh Kálmánt, Rácz Aladárt és a Hungarikumként is bejegyzett 100 tagú cigányzenekart. Olyan szerencsés helyzetben vagyok, hogy a fent említett Rácz Aladár a rokonom. Sokszor azt mondják, hogy még ha egy cigány zenész is, az biztos ,hogy műveletlen, és csak magához a muzsikához ért. Úgy gondolom, ez sem Rácz Aladárra, sem a többi zenészre nem igaz. Nagymamám elbeszélései alapján és egy kis utánajárás során megtudtam, hogy Aladár több nyelven is beszélt. A magyaron és a cigányon kívül tudott németül, franciául és angolul. Mindamellett haláláig a budapesti Zeneművészeti Főiskolán volt tanár.

A cigányzene mellett a cigány írók és költők mellett sem mehetünk el. Bár sokan azt gondolják, hogy ez kisebb számban jelentkezik a kultúránkban, mégis vannak kiváló íróink és költőink egész szép számban. Talán a legismertebb közülük a kortárs Choli Daróczi József, de ott van még Lakatos Menyhért, Bari Károly, Csoóri Sándor, Ruva Farkas Pál. Remekművek születnek, és az elismerések is helyükre találnak a cigány költőknél, íróknál, de valahogy mégsem „divat” roma értelmiségi emberek írásait olvasni. Meglehet, hogy az ember idegennek érzi azt a környezetet, amit éppen az adott író/költő szavakban megfest, és persze van, hogy a cigány irodalmi alkotások merőben eltérnek a megszokottól – gondolok itt most például a nyelvezetre – így hozzáadva azt a fajta „romás fűszert”, és a játékosságot vagy esetleges bánatot. De sajnos be kell látni, hogy a magyarországi emberek nagy része a borítóról ítél.

A hagyományokat tekintve nekem egy fontos dolog jut eszembe, ami talán nem is sorolható a hétköznapi élet keretei közt a hagyományok közé, de én úgy érzem, hogy nálunk mégis olyan szerepet tölt be. Ez a hagyomány a család. Nagyon fontos, hogy közösségben legyünk, hogy beszélgessünk és az, hogy a család légköre lengejen minket körül. Tapasztalataim szerint az egyik legfontosabb erény a romák körében a családcentrikusság. Sokan megvetik a romákat, azért mert esetleg nagyobb családokban élnek, vagy, esetleg mert több gyereket vállalnak, de sajnos így

tizenéves szemmel is, a világ annyira anyagias lett, hogy a család elé helyeznek sokszor alacsonyabb prioritású dolgokat. Mi is hasonlóan egy nagycsaládban élünk. Dédnagymamának 9 gyermeke van és a legtöbb gyermeknek kettőnél több utóddal büszkélkedhet, sőt már az unokák közül is sokaknak több gyerekük van. A nagycsalád nekem mindig csak erőt adott és egyfajta támpontot nyújtott az életem eddigi szakaszain.

Az úgynevezett „cigánykérdés” Magyarországon mindig ködös és homályos dolog lesz, hisz egyik fél sem szándékozik épp annyit nyitni, ami elegendő lenne a változásokhoz. A legtöbb gádzsóban (gádzsó=nem cigány) fellelhető egy alapvető zárkózottság a romákkal szemben. A legtöbb ilyen ember a teljes asszimilálódást szeretné látni és a roma kultúra teljes megsemmisítését. De én úgy gondolom, hogy egy népcsoporttól nem vehetik el a saját nyelvét és saját szokásaikat.

Ezzel a kis cikkel nem az a célom, hogy hirtelen minden nézetet megváltoztassak, hisz nem is mentem olyan mélységekbe, és minden embert egy nézetre terelni nem lehet és nem is lenne egy bölcs dolog. A célom, hogy aki ezt elolvassa, egy kisebb rálátást kapjon arra, ami mi vagyunk, és ne rögtön elutasítóan álljon a témához.

Sproch Péter